Fás és cserjés vegetáció kialakítása, kezelése

A csenderesek, fa- és cserjesorok, erdősávok létesítése, felújítása, illetve átalakítása során az apróvad igényeit kell maximálisan figyelembe vennünk, azaz a kialakítandó vegetációstruktúra elégítse ki a fészkelő-, búvó- és táplálkozóhellyel szemben támasztott igényeket. Ezeket csak úgy tudjuk megvalósítani, ha ismerjük a fa- és cserjefajok ökológiai tulajdonságait, habitusát, magasságát, fenológiai viszonyait, nem utolsó sorban szaporíthatóságát és szaporítását. Ezeket az információkat DR. BARTHA DÉNES összeállítása alapján a 32–34.táblázatok tartalmazzák. A telepítésre javasolt cserjefajok között, éppen előnyös tulajdonságaik miatt szerepelnek nem őshonos fajok is. Ezek közül jó néhány kiválóan alkalmazkodott a magyarországi körülményekhez, s az alföldi táj ma már elképzelhetetlen nélkülük. Ilyen például a keskenylevelű ezüstfa és a gyalogakác. Mindezek ellenére a mai ökológiai szemlélet azt kívánja, hogy ott, ahol lehetséges, az őshonos fajokat alkalmazzuk élőhelyfejlesztésünk során is, helyezzük őket a betelepült fajok elé. Ezzel hozzájárulhatunk a mezei élettér természetes/természetszerű biodiverzitásának visszaállításához, rekonstrukciójához.

 

 

A fa- és cserjefaj megválasztáshoz további irányelvek a következők (GÁL ÉS KÁLDY, 1977):

Apróvad-gazdálkodásunk szempontjából a lombkoronaszint fajösszetételének nincs meghatározó jelentősége, annál inkább struktúrájának. A fontosabb sávszerkezeteket a 61.ábra mutatja (SZMALJKO után GÁL ÉS KÁLDY, 1977). Az alkalmazható fafajok csak ilyen értelemben érdekesek számunka. Az ajánlott és előnyben részesítendő fafajok az alábbiak:

Kocsányos tölgy Quercus robur

Cser Quercus cerris

Akác Robinia pseudo-acacia

Magas kőris Fraxinus excelsior

Amerikai kőris Fraxinus pennsylvanica

Korai juhar Acer platanoides

Hegyi juhar Acer pseudoplatanus

Kislevelű hárs Tilia cordata

Nemes nyárak Populus x euramericana

Mezei szil Ulmus minor

Érdeslevelű szil Ulmus procera

Szürke nyár Populus x canescens

Vadkörte Pyrus pyraster

Vadalma Malus sylvestris

Erdeifenyő Pinus sylvestris

Extrém termőhelyekre: Lepényfa Gleditsia triacanthos

Pusztaszil Ulmus pumila cv.Puszta

A telepítés szempontjából igen fontos a fafajok széltűrése, szélállósága:

E fejezetben természetesen nem technológiákról beszélünk, az erdészeti szakmai kérdés. Itt inkább a vadgazdálkodás számára is alkalmas szerkezetek kialakításáról célszerű beszélni.

A mezei élőhelyek fejlesztésének egyik legegyszerűbb módja az út menti cserjesorok, fasorok kímélete. Ezeknek jelentős részét felszámolták akkor, amikor a nagy munkaszélességű gépeknek széles utakat kellett kialakítani. Kisebb forgalmú helyeken megmaradtak ezek a főként kökényből, galagonyából, gyepűrózsából álló sorok, amelyek amellett, hogy kiváló hófogók, védik az úton télen közlekedőket, kiváló fészkelő- és téli búvóhelyet is nyújtanak a szárnyasvadnak. Az ilyen cserjesoroknak újbóli telepítése – esetleg egy-egyfával történő elegyítése – számottevő élőhelyjavulással járna.

A nyugat-európai tájhoz mind a mai napig hozzátartoznak azok a sövények (hedgerow, Hecke), amelyek a mezőkön az egyes táblákat elválasztják egymástól. Ezek a gazda kezelésétől függően néhány métertől 20 méterig (tehát a mi fogalmaink szerint erdősáv szélességig) terjedhetnek. Bizonyos helyeken Magyarországon is fel lehetne újítani telepítésüket, illetőleg segíteni spontán létrejöttüket. Különösen azokon a helyeken lenne előnyös alkalmazásuk, ahol erdősávok valamilyen okból (tájképi, villamos távvezeték alatt, lineár-öntözők területén) nem telepíthetők, ugyanakkor a tagolásra szükség van.

A sövények mellett kialakíthatunk ún. fás védősűrűket. Ezek méretei a lehetőségekhez igazodva különbözők lehetnek. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) három lehetséges méretnagyságot ajánl:

Az optimális szerkezetű védősűrűben – s az erdősávokat is hasonló módon célszerű megtervezni – három koronaszintet kell kialakítani. Közülük középen legyenek a legmagasabb fák, melyek télen a felső védelmet adják. Egyedül itt tanácsos az erdeifenyő alkalmazása. Védelmi szempontokat figyelembe véve tág hálózatban kell tartani a fenyőket, így érhetjük el, hogy hosszú oldalágaik legyenek, s az alsó ágak ne száradjanak el, ne tisztuljanak fel. A fenyőtű egy idő után vastagon fedi a talajt, mely jó szigetelő, a korona pedig, mint egy sátor, felfogja a havat, így a vad telelése biztonságosabb lesz. Célszerű etetőket is felállítani az ilyen védett helyeken. A ritkán álló fenyők közti füves tisztásokon szívesen fészkel a szárnyasvad. A terület méretétől függően 2–4 sorban ültethetjük a fenyőt. Melléjük alacsonyabb, lassabban növő, vagy később telepített lombfák kerüljenek. A tervezés stádiumában gondolni kell arra, hogy a lombos fajok gyorsabban nőnek, mint a fenyők, de nem engedhető meg, hogya fenyők fölé nőjenek, átvéve a felső koronaszint szerepét. A lombfajok közül azok a legelőnyösebbek, melyeknek dús lombozata, bőséges termése (gyümölcs és mag) van. Mindig célszerű elegyíteni a lombos fajokat. A lomblevelű fákat olyan távolságra ültessük egymástól, hogy közöttük ugyancsak füves, napsütötte kis tisztások alakuljanak ki. A harmadik szint a fák alá telepített cserjék szintje, mely a védősűrű széléig tenyészhet. A lombfák mellé – tehát belülre – kerüljenek az örökzöld cserjék (főként boróka), a védősűrű szélére pedig a tüskés/tövises bokrok (galagonya, kökény, gyepűrózsa). A két cserjesor közé ültethetjük a húsos termésű cserjéket (fagyal, bodza). A cserjesorokra is érvényes, hogy közöttük tisztások kialakítása célszerű (62. ábra).

Az erdészeti gyakorlatban az erdősávokat az alábbi 3 főcsoportba szokás osztani (GÁL ÉS KÁLDY, 1977). Mivel e típusokkal találkozunk mezei élőhelyeinken, érdemes áttekinteni ezeket.

A 30 m-nél szélesebb erdősávok már az ún. véderdők csoportjába tartoznak.

Apróvad-gazdálkodási szempontból a hézagos (áttört) keskeny vagy közepes szélességű erdősávok tekinthetők optimálisnak. A széles sávok már bizonyos erdőszerű struktúrával bírnak, így azok az őznek, fácánnak, ragadozómadaraknak alkalmasabbak, még a nyúl is felkeresi, de a fogoly csak a téli, lombtalan állapotba húzódik be szegélyükbe.

Fonófűztelepek. Fonófűzeknek mondjuk az egy vagy többéves bokorfűzről származó vesszőt, amely fonóipari készítmények előállítására alkalmas. Kosárfonás céljára hazánkban kizárólag az amerikai fűzet (Salix × americana) telepítik. A füzek tápanyagban gazdag, megfelelő nedvességű talajon tenyésznek. A gyakorlat kosárfonófűztelepek létrehozása során 70 cm-es sortávolsággal és 15–20 cm-es tőtávolsággal dolgozik. A telepeket 10–15 (–20) évig tartják fenn, ami azt jelenti, hogy tartósan kedvező élőhelyek jönnek létre telepítésük következtében (TOMPA ÉS BRÜNDL, 1964). Az így kialakuló növényzetstruktúra kiváló a fácán és a mezei nyúl számára. Mivel a vesszővágás ideje novembertől február végéig, azaz lombhullástól rügyfakadásig bármikor lehetséges, az extenzíven kezelt fűztelepek szinte egész évben védelmet és megfelelő mennyiségű táplálékot adnak az apróvadnak. A vadgazdálkodó is élhet a fűztelepítés lehetőségével, hiszen élőhelyfejlesztés előnyei mellett, a terület kezelésével és a fűzvessző értékesítésével árbevételhez is juthat.

Tőlünk északra és nyugatra a füzeket rövid vágásfordulójú ültetvényekként is kezelik. E habitatok kiváló búvóhelyek a fácán számára, főként a levágást követő első vagy második évben. Az ültetvények szegélye pedig – mivel a fácán fészkeléskor kötődik a fás területek pereméhez – alkalmas fészkelőhelyet kínál e faj számára. Egy angliai vizsgálatban (SAGE, 1994) 345 méterenként találtak egy-egy fácánterritóriumot a rövid vágásfordulójú fűztelepek és a mezőgazdasági területek határán.

Rövid vágásfordulójú nemesnyár-ültetvények. A dendromassza bioenergetikai célú hasznosítására fejlesztették ki a rövid vágásfordulójú ültetvényeket külföldön és vezették be hazánkban. Termőhelyi viszonyaink alapján, Magyarországon elsősorban a nemesnyárklónokból létrehozott ültetvényeknek van jövőjük, s e fajták produkciójáról vannak tapasztalatok (SZENDRŐDI, 1993). Az ültetvényeket hazai viszonyaink között 4 éves rotációval érdemes kezelni, ezután már az öngyérülés jelei mutatkoznak. A telepítés előtt célszerűen (ha szükséges vegyszeres úton) gyommentessé teszik a területet, s az így előkészített talajba 1,5 méteres sortávolság és 0,5 méteres tőtávolság mellett kerül a szaporítóanyag. Ez a sortávolság lehetővé teszi, hogy az első évben kistraktorral 3 alkalommal mechanikai gyomirtást végezzenek. A sorok kézi kapálása is szükséges egy alkalommal. A második évtőt a fejlődő hajtások nem teszik már lehetővé a gépi munkát, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a 2., 3., és 4. évben a habitat mindennemű zavarástól mentes, tehát kiváló búvó-, tartózkodási- és táplálkozóhely a fácán és az őz (olykor a nyúl) számára. Hangsúlyozni kell a technológia tartós vegyszermentességét. Az apríték formájában történő véghasználat november és január között esedékes. Fenti hálózat és átlagos adottságok mellett a rotáció végén hektáronként 120 tonna, szárazanyagra vonatkoztatott dendromassza nyerhető. A faanyag energiaértéke magas, kiválóan alkalmas bio-fabrikett előállítására. A környezetkímélő technológia, a termesztés során előállítható magas fűtőértékű fabrikett és a jó vadtartóértékű habitat egyaránt a rövid vágásfordulójú ültetvénynek, mint alternatív földhasználati módnak az elterjesztését kívánja. Nem zárható ki, hogy fácános vadgazdaságok élőhelyfejlesztési, egyúttal pénzügyi megfontolásokból a jövőben kialakítsanak rövid vágásfordulójú ültetvényeket. A megvalósítása a jövőben történhet mezőgazdasági termelésből kivonandó, tartós set-aside területek felhasználásával is.

Az apróvad-gazdálkodás szempontjából kétségtelenül fennálló pozitív hatásai mellett rendszerint más okból végeznek erdősáv-telepítéseket. E telepítések előnyeit már csak azért is érdemes megismernie a vadgazdának, hogy érvekkel győzhesse meg a mezőgazdálkodót a telepítés célszerűségéről. Az erdősávok hatásai ugyanakkor kihatnak a vadállomány állapotára is. A mezővédő erdősávok legfontosabb hatásai a következők (GÁL ÉS KÁLDY, 1977):

Az erdősávoknak a mikroklímára és a mezőgazdasági terméseredményekre gyakorolt pozitív hatását a 63. ábra mutatja (WILDERMUTH nyomán BIBER, 1988).

Vajon milyen egyéb, biológiai – ma már egyre inkább értékelt – hatása lehet a fás vegetációnak a mezőgazdasági táblák tengerében? Még a viszonylag keskeny, 15-25 m-es erdősávokban is olyan madár- és emlősközösségek alakulnak ki, amelyek az adott területen soha nem jöttek volna létre, hiszen olyan fajok települhetnek be, melyek kimondottan erdőhöz kötöttek. Ezt a sajátos közösséget, amely a habitat ökoton jellegéből is fakad, egyaránt jellemzi az erdei és mezei fajok jelenléte, illetőleg találkozása. A LAJTA-Project területén lévő erdősávok vizsgálata azt mutatta, hogy stabil madárközösségek jöttek itt létre. Az erdősávok struktúrájának javításával, s a cserjeszint megfelelő kezelésével olyan komplex habitatszerkezet alakult ki, amely a fajszám, a fészkelő állománysűrűség és a diverzitás növekedését eredményezte (JÁNOSKA, 1993, 1995) (64. ábra).

A madárközösségeken kívül az erdősávok a kisemlősközösségek fenntartásában is fontos szerephez jutnak (KÖLŰS, 1969), ugyanakkor megjelennek a táplálékláncban rájuk épülő kisragadozók és ragadozó madarak. A LAJTA-Projectben végzett csapdázások eredményei azt mutatták, hogy a kisemlősök zöme már erdei faj (68%) [sárganyakú erdeiegér (Apodemus flavicollis), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus), erdei pocok (Clethrionomys glareolus)], sa közösségnek csak 32%-a igazi mezei faj [mezei pocok (Microtus arvalis), mezei cickány (Crocidura leucodon), törpe egér (Micromys minutus)] (65. ábra, NÉMETH, 1995).

Éppen a ragadozók megtelepedése az a kérdés, amely bizonyos értelemben korlátja a fás vegetációval történő élőhelyfejlesztésnek. A jobb sövény-, illetve erdősávkínálat magasabb szárnyasvad sűrűséget eredményez, a fészekaljak számára kedvezőbb fedezéket nyújt, de mindezen előnyöket a ragadozók is kihasználják. A róka, a nyest és a menyét a növényzetet céltudatosan ellenőrizheti. Jól alátámasztja ezt az a vizsgálat (POTTS, 1980), melynek során a költési eredménynek a fészeksűrűségtől való függését viszonyították a km²-enként növényhosszúsággal (km) kifejezett élőhely minőségéhez. A 66. ábrán jól látszik, hogy csak ragadozógyérítés esetén áll fenn pozitív viszony a sövényhosszal (alsó görbe): növekvő sövényhossz/km² értéknél csökken a költési eredménynek a sűrűségtől való függése. Minél magasabb a fajlagos sövényhossz, annál magasabb a költési eredmény, nagyobb számú megkezdett fészkelés esetén is. Ezáltal az eredményes fészkek összes száma is magasabb. Érvényes mindez a 8 km/km² sövénysűrűség értékig, ezen felül már nem várható további emelkedés. Más a helyzet azon a területen, ahol nincs ragadozógyérítés (felső görbe). A költési eredménynek a sűrűségtől függése már kezdettől fogva magasabb. Bár fokozódó sövénykínálat mellett 4 km/km²sövényhosszig csökken, ezt követően azonban ismét nő a sűrűségfüggőség. A növényzet magasabb denzitáskínálata ebben az esetben csökkenő relatív költési eredményhez vezet úgy, hogy még magas tavaszi költőállomány mellett is csak kevés nyárvégi fogollyal lehet számolni.

E fogalmon tulajdonképpen fácános vadászerdőt kell értenünk, hiszen egyetlen apróvadunk a fácán, amelyik a klasszikus vadászati fogalmak szerint erdőhöz kötött és vadászata is erdei vadászat. Az apróvadas vadászerdő kialakítására, fenntartására vonatkozó ismereteket KŐHALMY (1995) alapján mutatjuk be.

A helymegválasztás természetesen sok problémával járhat a tulajdonviszonyokból fakadó ellentétek, a különböző gazdasági érdekek ütközése és egyéb okok miatt. A jó apróvadas vadászerdő a gazdálkodás minden feltételét megteremti a fácánok utónevelésétől a hasznosításig, a levadászásig. Ha a területen azonos az erdő- és vadgazda, a kezelő ki tudja alakítani az optimális vadászerdőt és annak fácánállományát. Az erre irányuló komplex feladat magában foglalja:

A helymegválasztás. Rendszerint a tulajdonviszonyok által már meghatározott a vadászerdő kiterjedése, mégis kívánalom, hogy lehetőleg ne legyen kisebb 200–300 hektárnál. Ekkora erdőtömbök igen sok helyen kialakultak mezei környezetben is. Figyelembe kell vennünk, hogy a fácán hajlamos az elvándorlásra. Ha közvetlenül az erdőnek kiszemelt területrész mellett valamiféle „vonalas” élőhely, található (nádas csatornapart, erdősávrendszer), amelynek kedvező környezeti viszonyai vonzóak a fácán számára, akkor ott nagyarányú elvándorlásra számíthatunk. Ezt a hatást már az utónevelés idején is számításba kell vennünk. Különösen érzékeny méreteket ölthet az elvándorlás akkor, amikor a leendő vadászerdőnk eltartóképessége/megtartóképessége kicsinek bizonyul a madarainknak. Ha a környező terület más vadgazdálkodóhoz tartozik, vagy annak határa közel van az erdőhöz, akkor nem szabad itt vadászerdőt létesíteni, mert a kibocsátott madarak nagy része a szomszédban hasznosul.

A talaj- és hidrológiai viszonyok, az éghajlati tényezők fontosak a helymegválasztásnál. A túlságosan kötött, agyagos és köves talajokat nem szereti a fácán, de az sem jó, ha a költési időszakban még túlságosan hideg az adott habitatok mikro- vagy mezoklímája. A terület nyirkos, nedves volta az állategészségügyi paramétereket is meghatározza, amennyiben az egyik leglényegesebb és tömeges tartásnál leggyakoribb parazitózis, a légcsőférgesség (szingamózis) biztosan fellép azokon a helyeken, ahol a Syngamus trachea fonálféreg köztigazdái (földigiliszta, csiga) nagyobb mennyiségben vannak jelen. Az természetesen előny, ha természetes vize van a kiszemelt területnek, hiszen a vízparti növényzetnek – diverz ízeltlábú táplálékforrás kínálata révén – nagy azeltartóképessége.

A domborzati viszonyok. Igen kevés példát ismerünk arra vonatkozóan, hogy dombvidéki részeken jó fácánost sikerült kialakítani, az ilyen irányú próbálkozások előbb vagy utóbb kudarcba fulladtak. Éppen emiatt ragaszkodni kell a sík terephez.

A különleges rendeltetésű fácános vadászerdőben az elsődleges cél a vadgazdálkodás. Az ott folyó erdő- és vadgazdálkodási munkák is ezt szolgálják, a takarás, az egyenletes diszperzió és bőséges táplálékforrás-készletek fenntartásával, továbbá a vadászat igényeinek kielégítésével.

A vadászerdő egy mesterséges ökoszisztéma, annak létrehozásában és alakításában az embernek meghatározó szerepe van. Az erdőrészletek kialakítása, a térbeli rend és rendszer megteremtése az első fontosabb tervezési feladat, amit a vadföldek és az utónevelő helyek elhelyezése, a vadászhatóság optimális méretkívánalmai, a társas vadászatok szakszerű szervezhetősége és a főtechnika adottságai egyaránt motiválnak. Az erdőtestet a nyiladékrendszer tagolja (67. ábra). A nyiladékoknak alapvetően fontos szerepe van a vadászerdőben. A nyiladékoknak több funkciójuk van, a közlekedést és a vadföldgazdálkodás célját szolgálják, nem is beszélve a vadászerdő tulajdonképpeni vázszerkezetét jelentő lőnyiladékokról (68. és 69. ábra). Vadászatszervezési kívánalom, hogy egy-egy fácánhajtás lehetőleg ne tartson 1/2–3/4 óránál tovább. Ha ennek eleget akarunk tenni, akkor a hajtások hosszának nem szabad meghaladnia a 400–500 métert. A hajtás szélessége, tehát a lővonal hossza optimálisan ugyancsak ekkora, hiszen ez esetben 10–12 vadász tud egymástól jó összelövést biztosító távolságra, 40–50 méterre elhelyezkedni a lőállásokon. A 70.ábrán látható erdőtest – ugyan kissé a vázlat kedvéért egyszerűsítve – a valóságban is létezik és egy jó fácános erdő, kiterjedése mintegy 500 hektár. Az elmúlt években 2000–5000 fácánt nevelt itt a vadgazda minden szezonban, igen jó visszahasznosítási eredménnyel. Ha a kibocsátott mennyiség nem haladta meg a 3000 darabot, akkor a folyamatos vonallal körülhatárolt utónevelő helyet használták, ha annál többet helyezett ki, abban az esetben pedig kizárólag a szaggatott vonallal jelölt másik kettőt.

Az utónevelő-, azaz a kibocsátóhely megválasztása mindenfajta fácánnevelési módszer sarkalatos kérdése, egyben utolsó fázisának helyszíne. A fácános vadászerdőben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az igényeknek megfelelően a magunk által kialakított környezetbe engedjük ki madarainkat. Ezeket a kívánalmakat az alábbiakban foglalhatjuk össze:

Ha az erdőben elhelyezkedő vadföldeken célszerű kultúrnövényeket választunk, akkor azok

A fácános vadászerdő vadföldszükségletét általában fedezik a kibocsátóhelyen, a nyiladékokon és a vonalas létesítmények (út, csatorna) vagy terepalakulatok mentén kialakított vadföld táblák, illetve sávok. Ha mégsem, akkor a még hiányzó vadföldeket úgy kell elhelyezni, hogy a kívánatosnak ítélt 10–15%-ot kitevő vadföldünk térbelileg minél egyenletesebben legyen megtalálható. A vadföldön alkalmazható növényválaszték megválasztásánál utalunk az 5.6.9. fejezetben elmondottakra.

Ha az előzetes elképzelések alapján kialakult a vadászat és vadgazdálkodás térbeli rendje, azután tervezhető a faállomány, az erdő létesítése. Az erdő állományszerkezetét a termőhelyi adottságoknak megfelelő főfafaj(ok) helyes megválasztásával kell megalapozni. A főállomány már meghatározza a szintezettségre vonatkozó lehetőségeket, de mindig szem előtt kell tartanunk a cserje és lágyszárú szint gazdagságához fűzött érdekeinket. Az erdő tervezésénél és megvalósításánál az egyéb fás vegetációknál már említettek szerint, az erdőgazdálkodási gyakorlatban megkívánt módon kell eljárni. A fa- és cserjefajok megválasztását illetően utalunk az 5.8. fejezetben elmondottakra. Hangsúlyozni kell a többszintű erdőszerkezetre, a gazdag cserjeborításra és a minél változatosabb lágyszárú szintre vonatkozó igényt. Az erdő kezelésével a későbbiekben még külön foglalkozunk, hiszen az egyértelműen vadászati, sőt esetünkben fácánvadászati céllal létesített vadászerdő kívánalmai sajátos beavatkozásokat is igényelnek. Ismételten ki kell emelni az állományszegélyek kialakítását. A jól kiképzett szegély funkciója abban nyilvánul meg elsősorban, hogy

A lőállásokat is tartalmazó nyiladékokon a szegélykialakításhoz magától értetődően hozzá tartoznak a röptető sávok, amelyek eredményesebbé tudják tenni a vadászati hasznosítást, egyúttal igazodó vonalként szolgálnak a hajtósor számára.

Végezetül szükséges megtervezni a fácános vadászerdő vadgazdálkodási berendezéseit. A berendezésekről részletesen szólunk az 5.10. fejezetben, így itt csak az elhelyezésükre vonatkozó különleges kívánalmakat említjük. Fácánetetőket nem csupán a kibocsátási helyeken kell elhelyezni, hanem azoktól távolabb is, rendszerint minden hajtás területének súlypontjában. A kiengedés helyétől szóróutak segítségével vezethetők el fokozatosan a madarak akkor, amikor már a szoktató – és az első időben még aktív védő funkciót is ellátó – kerítés megbontása megtörtént. Az magától értetődő, hogy az erdő teljes egészén itatókról is gondoskodni kell, különösen akkor, ha nincs természetes víz a területen. A ragadozó populációk szabályozására nélkülözhetetlenek a csapdák (ládacsapda, héjakosár stb.). A vadmegfigyelést és a hatékony dúvadgyérítését szolgálják a magaslesek, amelyekből egy jól feltárt fácános vadászerdőben legalább minden nyiladékkereszteződésben találunk egyet, de nem hiányozhatnak a magaslesek a kibocsátóhelyek sarkairól sem.

Forrás: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_521_Elohelyfejlesztes_az_aprovad-gazdban/ch05s08.html