Forrás: Magyar Vadász Enciklopédia
Felismerési jegyei: Magyarország legnagyobb testű kérődző vadfaja, amelynek hímjét bikának, nőstényét tehénnek, szaporítás előtt ünőnek, szaporulatát pedig borjúnak (bikaborjú, ünőborjú) nevezzük. Jellemző rá az ivari kétalakúság, azaz az ivarérett bika agancsot visel- a tehénnél ez hiányzik. Az agancs csontképződmény, amelyet az állat minden évben elvet és évente újra is növeszt. Az agancs baloldalán a bal szár, jobb oldalán a jobb szár nő, amelyek az agancstő révén csatlakoznak a koponyatetőhöz. Az agancsszárak csatlakozó részét koszorúnak vagy rózsának hívjuk. Az agancs két szárán barázdák futnak végig, gyöngyök díszítik, és ágakat találhatunk rajtuk, amelyeknek elnevezései: szemág, jégág (ez hiányozhat), középág és koronaágak. Az előre álló, lecsúszott koronaágat vendégágnak, a hátraállót farkaságnak nevezzük. A szemágat és a középágat főágaknak, szerkezeti vagy alapágaknak, a jégágat, a farkaságat és a vendégágat járulékos ágnak hívjuk. A szemág és a középág lehet osztott is, míg a jégág megduplázódhat, ilyenkor kettős jégágnak hívjuk. Ha a szár vége osztatlan, akkor az agancsot dárdásnak, ha kétfelé ágazik villásnak, ha pedig az agancsszár tetején három vagy több ág van, akkor koronásnak nevezzük. A koronatípusok az alábbiak: kehely, duplavillás, lapátos, kézalakú és összetett.
Ha az agancs mindkét szárán azonos az ágak száma, akkor párosnak, ha különböző, akkor páratlannak nevezzük. Páros agancs esetében az ágak össz-számát (pl. 8+8= páros 16-os), páratlan esetében pedig a több ággal rendelkező szár ágszámainak a kétszeresét (pl. 7 +8páratlan 16-os) vesszük. Az agancs formáját a szárak egyenes vagy görbe lefutása, illetve terpesztése határozza meg. A főbb formák az alábbiak: terebélyes, lombár, széles, meredek, szűk és abroncsos. A bika testméretei jóval meghaladják a tehénét. A tehén testtömege (70-110 kg) a bikáénak (120-220 kg) csak mintegy fele. A gímszarvas testét sűrű szőr fedi. Az újszülött borjakon feltűnő a test felső felét borító vöröses színű, fehér pettyekkel tarkított szőr. Ez a színezet csak a nyári szőrzet kialakulásával tűnik el. Az idősebb egyedek nyári szőrzete vörösesbarna (rőtvad), de előfordulnak ettől eltérő színű egyedek is. A téli szőrzet szürkésbarna, sűrűbb, mint a nyári. Csülkének nyoma 8-13 cm hosszú, a mellső lábak lenyomata nagyobb, mint a hátsóé. A bika nyoma nagyobb és erőteljesebb, kerekebb, mint az azonos korú tehéné, sarokvánkosai jobban benyomódnak a talajba, a csülökhegyek tompák és majdnem összeérnek. A tehén nyoma hegyesebb és csülkei gyakran szétnyílnak. Nyomképletei az alábbiak: túllépés, négysarkú nyom, hamis lépés, nyombalépés, háromsarkú nyom, kétoldali kettős lépés, elmaradó lépés. Futás közben csülkei szétnyílnak, s a fattyúcsülök is lenyomatot hagy. A bika hullatéka feketés, 15-25 mm hosszú, elől csúcsa, hátul mélyedése van. Tehénnél a kisebb méretek (5-12 mm) mellett a hátsó mélyedés helyett lekerekítés tapasztalható. A bika jelenlétére nyomán és hullatékán kívül az alábbi jelek hívják fel a figyelmet: dagonya, kenés, dörzsölés, agancsverés, kaparás, hántás, rágás. A bikák hangja jellegzetes bőgés, amelyet az üzekedési időszakban hallatnak. Riasztóhangja böffenés, a tehenek hívóhangja orrhangú “eng”, a borjaké magas “ng”.
Elterjedése: A gímszarvas holarktikus elterjedésű faj, amelynek áreája Észak-Afrikára, Európára, Közép-Ázsia hegyvidéki területeire, Szibéria déli vidékeire, a Távol-Keletre (és Észak-Amerikára) terjed. Betelepítették Írországba, Chilébe, Argentínába, Ausztráliába és Új-Zélandra. Ezen az óriási elterjedési területen egyesek szerint egy faj, mások szerint két faj él, ugyanis elkülönítik egymástól a gímszarvast (Cervus elaphus) és a vapitit (Cervus canadensis). MAGYARORSZÁGon – mint genetikai vizsgálatokkal bizonyítottan Közép-Európában mindenütt – a Cervus elaphus hippelaphus jelenlétét ismerjük el. Biokémiai-genetikai vizsgálatok alapján nincsenek hazánkban genetikailag elkülöníthető “gímszarvas típusok”. A gímszarvasnak – utóbbi évtizedekben észlelt állománynövekedése mellett – változott elterjedési területe is. Különösen intenzív volt az elterjedési területnövekedés Bács-Kiskun megyében, ami a természetes ökológiai háttéren kívül emberi hatásokra (zavarás, vadgazdálkodási mód) is visszavezethető. Napjainkban a gímszarvas előfordulása a Dunántúlra, az Északi-középhegységre és újabban a Duna-Tisza közére terjed ki. A Tiszántúlon ma is ritkán fordul elő.
Élőhelye: A gímszarvas élőhelyei az erdő és a vele határos mezőgazdasági területek. Kedveli a nagy kiterjedésű, elegyes és vegyes korú erdőállományokat. A tűlevelű erdőkben, az elegyetlen, egykorú vagy kis takarást nyújtó ligetes, illetve szálerdőkben csak váltóvadként jelenik meg. Kedvezően hat jelenlétére a gazdag cserje- és lágyszárú szint, amely takarást, táplálékot és nyugalmat egyaránt biztosít számára. Amióta fahasználatok már a vegetációs időszakban is folynak és más tevékenységek (pl. turizmus) miatt is megnőtt a zavarás az erdőben, a szarvasok jelentős része az év bizonyos szakában áttelepül az erdőkkel határos mezőgazdasági táblákba. Korábban elősegítette ezt az áttelepülést a nagy táblás, nagyüzemi mezőgazdálkodás térhódítása. A kukoricások, napraforgótáblák eszményi helyet nyújtanak számukra a nyár második felétől a betakarításig.
Szaporodás, ivarérettség: Ritkán borjúkorban is bekövetkezik a fogamzás, egyes területeken már a másfél éves (16-18 hónapos) ünők is fogamzanak, míg gyenge élőhelyeken akár harmad- vagy negyedéves korra elhúzódhat a megtermékenyülés. Rendes körülmények között tehát az ünő is és a csapos bika is másfél éves korában ivarérett. Az ünőkkel szemben a fiatal bikák ritkán vesznek részt a szaporításban, ez többnyire 5 éves kor után következik be, legeredményesebben 8-10 (-12) évesen.
Ivari kapcsolatok: A szarvas párzását, üzekedését a szaknyelv szarvasbőgésnek hívja. Az ivarsejttermelés akkor indul meg, ha az agancs már készen van. A bika a bőgés kezdetére tartalékot halmoz fel, döhérré válik, nyaka jelentősen megvastagszik. Szem előtti mirigye átható szagú váladékot termel, amellyel bőgőhelyét megjelöli. Ez a szag keveredik a fokozott ondó- és vizelettermelés miatt a has alján érezhető másik szaggal. E kettő alkotja az ún. rigyetési szagot. Azt a sötét színű területet a hasaljon, amely az említett váladékoktól szaglik, rigyetési foltnak hívjuk. A bőgő territórium elfoglalása után a bika megkezdi a bőgést, ami bevezeti a rigyetési időszakot. Ez akkor is megtörténik, ha nincs a közelben borításra érett, folyató tehén. A csapatbika este vagy éjjel vonul háreméhez. A háremalakítást nem a szexuális teljesítőképesség, hanem a bikák sorában betöltött rangsor határozza meg. Ha a bika folyató tehenet talál, akkor a csapattal marad és elkergeti a vetélytársakat. Ha több tehén folyat egy időben, a kísérőbikák is hangoskodnak a hárem körül, s megpróbálják a teheneket elcsalogatni. A csapatbika ilyenkor visszatereli az elmaradókat. Bőgés során általában az azonos erejű, középkorú bikák verekszenek. Idősebb bikák még akkor is megtartják rangelsőségüket, ha méreteik kisebbek, mert a különbséget erejük és tapasztalataik pótolják. A verekedésben és a küzdelemben kimerült bikák pihenése idején nyílik módja a mellékbiká(k)nak, hogy folyató tehenet borítsanak. A legtöbb tehén csak egy napig folyat, ennek tartama alatt a bika többször párzik vele.
Párzási időszak: A bika az év nagy részében (július-március) borítóképes, a bőgéssel, szaghatásokkal, egész magatartásával az ovulációt akarja a teheneknél kiváltani, hiszen a teheneknél a bőgő bika látványa váltja ki a peteleválást. A tényleges bőgés augusztus végén kezdődhet, szeptember közepén-végén éri el csúcsát, és általában október végéig-november elejéig tart. Megindulásában az időjárási tényezőknek (őszire forduló lehűlés) is szerepük van. Ha az ovuláció során a petesejt nem termékenyül meg, a tehén 18 nap múlva ismét folyat.
Az alom helye: Az ellőhely jó takarásban, rendszerint sűrű fiatalosban van, ott, ahol kissé ligetes, füves, nem teljesen zárt üde foltot talál a tehén. Az ellőhely rendszerint a jó táplálkozó helyek közelében van.
A vemhesség: A magzat kihordásának ideje egyedenként, populációnként és a táplálkozási környezet hatásaként változó lehet: 231- 238 nap. Hím ivarú embrió esetében hosszabb, nő ivarú embriónál rövidebb a vehem kihordásának ideje.
Az ellés ideje: Az ellési csúcsa a Dél-Dunántúlon május elejére esik, a tehenek 30%-a április végén, 50%-a májusban és 20%-a júniusban ellik.
Az alom nagysága és száma: A gímszarvas egy borjat ellik, az ikervemhesség aránya hazai viszonyok között igen ritka.
Utódnevelés: Az ellés 0,5-2 óra hosszat tart, a borjú születése után 1/4 órával feláll, azonnal keresi a csecset, de anyja csak ½-1 óra elteltével engedi szopni. A szarvastehén jó anya. A szoptatás időtartama 6-8 hónap, gyenge táplálkozási körülmények között – amikor a tehén a szokásos napi 2-4 liter tejnek csak a felét termeli meg – 9-10 hónapra is elhúzódhat. Az első 3-4 héten amikor a tehén táplálkozni megy, elfekteti borját, csak ezt követően hagyja, hogy a kicsi kövesse. Eddig az ideig idegen szarvasokat sem enged borja közelébe, és másik tehén borját is elutasítja. A bikaborjak 1-1 1/2, évig az ünőborjak életük végéig anyjukkal maradnak.
Szaporodási eredmény, halandóság, életkor: A hazai gímszarvas populációk megtermékenyülési rátája alig mutat eltérést, mindenütt igen nagy a reprodukciós teljesítmény. Jó élőhelyeken már az ünők is maradéktalanul vemhesültek, míg gyengébb élőhelyeken csak 60-70%-ban. A 2 évesnél idősebb tehenek 100%-ban vemhesülnek. Számottevő borjúelhullást csak közvetlenül az ellés után lehet kimutatni. Ezt követően az elhullások mértéke elhanyagolható, ezért az egy tehénre jutó felnevelt szaporulat 0,6-0,9 borjú között változik. A gímszarvas idősebb korosztályaiban a mortalitás – nagyragadozók híján – elsősorban a vadászati nyomással arányos, amihez az utóbbi évtizedben a gépjárművek általi elütések, illetve alkalmanként természeti katasztrófák (pl. árvíz) által előidézett elhullások társulhatnak. A gímszarvas legmagasabb életkora 15-20 (25-30?) év.
Egyedfejlődés: Az újszülött gímborjú hazai viszonyok között 7 -12 kg-os testtömeggel jön a világra. Gyorsan fejlődik, testtömege a tél elejére elérheti anyja testtömegének 60-65%-át. Míg a nőivarú egyedeknél a test formája, a fej alakulása ad támpontot a kor meghatározásához, addig a bikák esetében mindezek mellett az agancs is segít ebben. Az agancs, mint a bika fej dísze, az egyed korosodásával együtt változik. Az állat kora és az agancs ágszámai között viszont nincs összefüggés. A bikaborjú 8-9 hónapos korára kis szőrkoszorút, egyéves korára ujjnyi szőrös képződményt visel, első agancsa 16 hónapos korára fejlődik ki, az ilyen bikát csaposnak nevezzük. Ez az agancs koszorú nélküli. Ha a bika a harmadik naptári évben, azaz harmadfű korában is csak egyágú agancsot rak fel, azt nyársasnak nevezzük. A csapossal szemben a nyársasnak már van agancskoszorúja. A harmadfű bika már fejleszthet szemágat, középágat és olykor koronaágakat is. A csak szemágat fejlesztő bikát villásnak, a szemágat és közép ágat is viselőt hatosnak, a koronaágakkal együtt nyolcasnak-tizesnek hívjuk. A negyedfű bika – amely harmadik agancsát viseli – már lehet tizenkettes is, s a jégág is általában megjelenik. Bár a jégág járulékos – és nem szerkezeti – ág, jelenléte nem törvényszerű, hiánya nem hiba. Gyakori még a hosszú ágú villás korona. Ebben a korban a szár 60-80 cm hosszú. Az ötödfű bika negyedik agancsán hazánkban az esetek döntő hányadában már megjelenik a jégág. A koronaágak tompák, az agancs színe és gyöngyözöttsége még nem végleges. A hatodfű bikától- tehát az ötödik agancs tói – koronát kívánunk, ekkor a szárhossz már 80-100 cm. Vastag a rózsatő, a szár, az ágak is vastagok, de még tompák, alig fentek, a gyöngyözöttség a koronáig hatol. Az ötödik aganccsal lezárul a fiatalkori erőteljes fejlődés szakasza. Ebben a korban jól elkülönül az agancsminőségben örökös közepes, illetve az ígéretes csoport. Az előbbi esetben az agancs egyetlen része sem utal további fejlődés lehetőségére, utóbbi agancsokra a tekintélyes körméretek jellemzők, az ágak még mindig nem eléggé hegyesek, viszont az “erő felül van”, tehát úgy tűnik, a szár felfelé haladva vastagszik. Az ilyen agancs méreteit tekintve már kapitális lehet. Középkorúnak tekintjük a bikát 6-9 éves kora között. Az idős kort szakszerű állománykezelés mellett már csak a kiváló agancsfejlesztő képességű egyedek érhetik meg. Idős a bika, ha 10 éves vagy annál korosabb. E korra a vastagsági méretek, az ágszám növekedése, s a koronaágak némi rövidülése jellemző, az ágvégek fényes fehérre csiszoltak. Magyarországi viszonyok között a kapitális agancsok 12-14 év között érik el legnagyobb méreteiket, ekkor kulminálnak. Ebben a korban kell az ilyen adottságú bikákat terítékre hozni. A tetőzés után a bika agancs a hanyatlik, az ágszám (koronaágak) és az ágak hossza csökken, ennek alapján mondja a vadásznyelv, hogy visszarak. Az agancs elvetésének ideje is utal a bika korára. Az öreg bikák szabadulnak meg először, már február közepén agancsuktól (olykor egyszerre a két szártól, máskor napokig egy szárral járhatnak), s a csaposok fejezik be április végén, május elején. Az agancs felrakásához mintegy 120 napra van szükség. Az agancsnak a felszínét borító, később elhaló barkától való megtisztítása további 20 napot vesz igénybe.
Ivari és korviszonyok: A születések során valamivel több nőivarú egyed jön a világra. Az ivarérett egyedeknél a megfelelő, ún. aktív ivararány 1:3-6, azaz a csapatbikára ennyi tehén jut. Mivel a gímszarvas poligám állatfaj – trófea-centrikus gazdálkodás esetén nem lehet az 1: 1 ,2 (legfeljebb 1: 1) ivararánytól lényegesen eltérni. A gímszarvas populáció szabályos koreloszlása esetén a legfiatalabb (borjú) korosztályban van a legtöbb, a legidősebb korosztályban pedig a legkevesebb egyed.
Táplálkozás: A gímszarvas legelő típusú faj, igényli a magasabb rosttartalmú táplálékot. Napi 8-10 órát táplálkozik, s ennek mintegy fele ideig kérődzik. A táplálékszerzés időszaka és annak hossza az évszak, a táplálékbőség és a zavartság függvénye. Őszi táplálékában mintegy fele-fele arányban fordultak elő lágy- és fásszárú növények. Lágyszárúak közül a termesztett növények zöld részei, gabonamagvak és cukorrépa dominált. Minden, az élőhelyén előforduló fás növényt fogyaszt, főként lomblevelet és rügyet, de szívesen eszik gyümölcsöt is. Téli táplálékában dominánssá válnak a fásszárúak, mellettük a lágyszárúak zömét már a gyomnövények képezik. Tavaszi táplálékában erdőterületen a fásszárúak, mezőgazdasági élőhelyen az egyszikűek dominálnak. Nyári táplálékát is elsősorban a fásszárú növények fogyasztása jellemzi. Összességében megállapítható, hogy a gímszarvas az egész év folyamán leginkább fásszárú növényeket eszik, közülük is a magas tápértékű, egyúttal nagy tömegben jelen lévő fajok (akác, bodza, kökény) jönnek elsősorban számításba. A gazdag és változatos összetételű cserjeszint és a lucernás vadföldek együtt hozhatnak eredményt a vad kondíciójának megteremtésében és a trófeaminőség alakulásában. A gímszarvas testfelépítéséhez, a csontozat kialakításához, az agancs évenként ismétlődő felrakásához szükséges fehérjemennyiség és ásványi anyag a Dél-Dunántúl és a Duna ártér erdeiben domináns fafajok különböző részeiben olyan arányban fordul elő, amely a legjobb kondíciót és agancs minőséget biztosítja az itt élő szarvas populáció számára.
Állományviszonyok: A történelmi Magyarország gímszarvas-állományát a XIX-XX. század fordulóján 20 000-30 000 példányra becsülhetjük. Az 1936-os állománybecslés jelenlegi ország területünkön 12 000 példány létét feltételezte. A II. világháborút ennek az állománynak csak legfeljebb fele élte túl. Az 1962-es 9 200 példány volt csupán. Ezt követően hihetetlen növekedésnek indult egyedszáma: 1970-ben 32 600 példányt, 1980-ban 36 955 példány, 1990-ben 55 125 példányt jelentettek. Ezek a számok erősen alulbecsültek, s nem kétséges, hogy az 1990-es évek elejére a gímállomány meghaladhatta a 100 000 példányt. Az állomány erőteljes növekedése az alulhasznosítással (legutóbb 41 ezer pid) függ össze.
Mozgáskörzet, migráció: A gímszarvasra jellemző mind a hosszú, mind a rövid távú migráció. Magyarországon és a Kárpát-medencében a faj eredendő ösztöne okozza, hogy vállalkozik az időszakos vándorlásra. Az évente törvényszerűen visszatérő, időhöz kötött helyváltoztatás – például a bőgési időben – is ebbe a csoportba sorolható. Napjainkra – különösen a gímszarvas sűrűség mintegy megtízszereződése után – ez a jelenség méreteit tekintve mindenképpen visszaszorult, de helyenként változatlanul észlelhető. A migrációnak gátat szabnak az új vonalas létesítmények, mint pl. az autópályák, megnehezíti a rengeteg nagy forgalmú közút és a sok ezer kilométeres vadvédelmi kerítés hálózat, illetve szükségtelenné tette a mezőgazdasági területek gazdag táplálékkínálata (kukorica). A gímszarvas otthonterületei hazai vizsgálatok szerint 200-300 hektártól (=kis mozgáskörzetű egyedek) 550 hektárig, olykor ennél is nagyobb területre terjedhetnek. Megfigyelhető a szezonális területváltás is, de többnyire az emberi zavarás (hajtóvadászat, erdőtűz) váltja ki az otthonterület-változtatást, -eltolódást. Valószínű, hogy az állat kora befolyásolja otthonterülete nagyságát. A felnőtt állatok otthonterülete kisebb, mint a fiataloké, ami arra utal, hogy az élőhely minősége mellett a rangsorban elfoglalt hely is meghatározza az otthon terület méretét. A felnőtt tehenek igen kis területen is képesek megtalálni a szükséges forrásokat. A fiatalok esetében a felnőtté, azaz csapattaggá válás csapatkereséssel társul, ami megnöveli otthonterületüket. Különösen nagy otthonterületük van a fiatal bikáknak, amely a csoportkeresésből adódó kóborlás mellett a velük szemben megnyilvánuló fokozott agresszivitással is magyarázható. Ezek a “mozgó” egyedek lehetnek az alapjai a faj terjedésének is.
Védelme: Európa-szerte elterjedt, állományaiban nem veszélyeztetett faj. Magyarországon a legértékesebb dél-dunántúli gímszarvas populációk, illetve a zempléni kárpáti típusú gímszarvas védelme céljából 401 438 hektárnyi vadászterületet nyilvánítottak különleges rendeltetésűvé. A táji vadgazdálkodás bevezetése a legmesszebbmenőkig figyelembe vette a gímszarvas términtát Magyarországon. A vadászterületeken szarvas ellő- és bőgőhelyeinek védelme (ezen időszakban az erdészeti munkák “területi átcsoportosítása), illetve áttelelésének megkönnyítése (téli etetés) ugyancsak fontos.
Gazdasági jelentősége: A gímszarvas nemcsak eszmei, de gazdamegfontolásokból is a legfontosabb vadfajunk, hiszen legértékesebb, s ezáltal leginkább kívánt trófeát biztosítja. A nagyvadas területek pénzügyi forrásainak alapját képezi. Túltartott állományai ugyanakkor jelentős vadkárt okoznak, amely a veszteség oldalon jelentkezik. Az erdősítésekben tett károkozása, összes mennyiségi kárnak felét, a minőségi kárnak 2/3-át teszi ki. Túlnépesedett állományainak visszaszorítása – ezáltal a károk csökkentése -, valamint ezzel összhangban az agancsminőség továbbfejlesztése a távlati cél.
Forrás:
Faragó Sándor: Magyar Vadász Enciklopédia